1.    Gyerekeim nevelése, a négyhónapos világkörüli hajóút „magyar órái”

Gyerekeimet (Tünde 1966, Tibor 1968) az ötvenhatos „Isten-magyarság-szabadság” értékeinek a szellemében igyekeztem nevelni.

Ötvenhatos szabadságharcosként nem is tehettem volna ezt másképpen.

 

Edith feleségem német anyanyelvű elzászi francia volt, nem beszélt magyarul, tehát nekem kellett gyerekeimet megtanítani magyarul és magyarságtudatra nevelni.

A munkám miatt egész nap távol voltam a családtól, így csak az esti órákban és a hétvégeken foglalkozhattam a gyerekekkel, de akkor aztán mindent behoztam. Szüleim gyakori látogatása is nagy segítséget jelentett a gyerekek magyarrá nevelésében. Gyereknevelési filozófiámat kitűnően illusztrálta világkörüli hajóutunk. 1972-ben eljött gyermekkori álmom megvalósításának a lehetősége, Tünde 6 éves, Tibor 4 éves volt, még nem jártak iskolába, tehát a téli hónapokban eljöhettek velünk egy 4 hónapos hajóútra. Sikerült félretennem egy kerekebb összeget, körülbelül 50.000 svájci frankot, amely biztosította az Intézet további működését. A négyhónapos hajóút és a Tahiti szigetén való nyaralás költségvetése elérte szintén az 50.000 svájci frankot. A kérdés az volt, hogy kockáztathatom-e a hajóúttal az Intézet teljes tartalékát? Mit teszek, amikor április végén visszatérünk Genfbe, ha nem kapok azonnal komolyabb kutatási megbízásokat? Kölcsönöket vegye-e fel, hogy fizessem a személyzetet és a költségeket, eladósítva az Intézetet?

Azonnali döntés előtt álltam, hasonlóan, mint 1956. október 25-én, amikor elhatároztam, hogy felmegyek Kaposvárról Budapestre és a szabadságharcosok mellé állok. Maradjak-e Kaposváron vagy kockáztassam-e az életemet a budapesti harcokkal? Egy percig sem haboztam, lelkem döntése azonnal megtörtént a magyar szabadság szent ügye megér minden kockázatot.

 

1972-ben is lelkem a 4 hónapos hajóút mellett döntött, nemcsak azért, hogy megvalósíthatom egy csodás gyermekkori álmomat, hanem elsősorban azért, mert gyerekeimmel négy hónapot egész nap együtt lehetek, megerősíthetem bennük a magyar gyökereket. Éreztem, hogy hosszú együttlét, a gyerekekkel végigutazva az óceánokat, meglátogatva a világ legérdekesebb helyeit, lélekben meghatározóan összekovácsol a gyerekekkel. Megyünk!

Kértem az Ég Urát, hogy adja ránk áldását, hogy istenhitünkben és magyarságunkban megerősödve járjuk végig a hosszú utat és visszaérkezve az Intézet munkája folytatódhasson. Különben is mindig merész kockázatok vállalásával vezettem az életemet 1956-tól az ausztriai érettségiig és az egyetemi tanulmányoktól az Intézet megalapításáig. Kockázatvállalásaimat mindig a hármas lelki értékrendem, az istenhit, a magyarság és a szabadság hármassága vezette.

Megérte! Százszorosan megérte!

A több, mint 4 hónapos utazás életem egyik legszebb, legemlékezetesebb időszaka volt, nagy hatással volt, gyerekkorunk legszebb élményének tekintik, máig sokat beszélnek róla.

Rotterdamból indultunk az Ellenis óceánjáróval, kikötöttünk egy-egy napra a Kanári-szigeteken, Zöldfoki-szigeteken, a dél-afrikai Fokvárosban, majd megkerültük a Jó Reménység fokát, áthajóztunk az Indiai-óciánon Ausztráliába, ahol kikötöttünk Perth-ben, Melbourne-ben, Sydneyben, következett az Új-Zélandi kikötés Aucklandban, majd megérkeztünk Tahiti szigetére, ahol kiszálltunk és 5 hetet töltöttünk egy tengerparti faluban, Papeete közelében, közben meglátogattuk Morea és Bora Bora szigetét.

Ezután folytattuk az utat a „Britanis” óceánjáróval, átszeltük a Csendes-óciánt, kikötöttünk a mexikói Acapulcoban, majd átmentük a Panama csatornán, megálltunk egy napra Curacao szigetén, majd következtek az Azori szigetek, ezután az angliai South-Hampton, ahol három napot töltöttünk és onnan visszaérkeztünk Rotterdamba. Körülhajóztuk a gyerekekkel a földet!

Csodálatos volt, nemcsak, hogy gyermekkori álmomat valósítottam meg (öcsémmel gondolatban számtalanszor körülhajóztuk a földet, végig kalandozva a legérdekesebb helyeket), hanem álmomat a gyermekeimmel együtt valósítottam meg. A magyar népmesék és mondák lélekerősítő képzeletvilágában éltünk, játékainkban megjelentek a mesék és mondák főszereplői, beszélgettünk, azonosultunk velük, régi pentaton népdalokat énekelgettünk velük.

Megtanítottam Tündét és Tibort olvasni és írni. Szellemileg és lelkileg mindkettő nagyon sokat fejlődött.

A négyhónapos együttlét nagyon jó hatással volt rájuk, amely az iskolában is előnyükre vált. Tündi szeptemberben kezdte az általános iskolát és Tibor két évvel később, mindketten nagyon jó tanulók lettek. Hasznukra volt, hogy a magyar mellett franciául is tökéletesen beszéltek, velem magyarul, édesanyjukkal franciául.

A világkörüli hajóút tehát gyermekeim szellemi fejlődése szempontjából nagyon jó „befektetésnek” bizonyult. Mindketten ragaszkodtak magyar önazonosságukhoz, büszkék voltak rá.  Érdekes eset volt, amikor az osztályban a tanító néni felszólította a tanulókat, hogy álljanak fel azok, akik külföldi állampolgárok és mondják meg, hogy melyik országból jöttek. Tündi felállt és kijelentette, hogy magyar. Az iskola igazgatósága felhívta feleségemet, hogy miért írattuk be Tündét, mint svájci állampolgárt, amikor a kislány azt állítja, hogy magyar. 1971-ben megkaptam a svájci állampolgárságot és velem együtt a család minden tagja (feleségem francia állampolgár volt), így aztán magyarázkodnunk kellett, hogy valóban svájci állampolgárok vagyunk, csak Tünde magyarnak is érzi magát.

A gyerekekkel csak magyarul beszéltem, soha még egy mondatot sem mondtam nekik franciául. Egy jellegzetes érdekes eset ezzel kapcsolatban is történt. Egy alkalommal nagy fogadást rendeztünk genfi lakásunkban, magyar ismerőseim mellett a vendégek többsége svájci, francia és külföldi volt. A társalgás természetesen franciául folyt. Egyszer csak Tündi odajött hozzám kérdezve, hogy megmutathatná-e a Tahitiban vásárolt tikit (polinéz embertestű totem) András bácsinak.  Éppen egy francia burgundiai borásszal beszélgettem és Tündinek azt válaszoltam, hogy „oui”, vagyis franciául igen. Tündi megdöbbent.

-          Miért beszélsz velem franciául, haragszol rám? – kérdezte.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Tündihez franciául szóltam. Jó lecke volt, a gyerekek elvárták tőlem, hogy magyarul beszéljek velük. A magyar volt köztünk az érzelem és a szeretet nyelve.

 

A hosszú hajóút anyagi szempontból kockázatos döntés volt, ráment az Intézet minden félretett megtakarítása. Az Ég Ura azonban velem volt és megjutalmazott visszaérve Genfbe, dőltek a megbízások, 1973. végére sikerült visszaállítanom a biztonságos pénzügyi hátteremet.

Az elkövetkező években az Intézet egyre jobban beindult és jövedelmezőbb lett, 1974. végén a gyerekekkel Hawaiban, Honoluluban nyaraltunk, 1975-ben az év végi ünnepeket Malindiban, Kenyában töltöttük és a gyerekek nagy örömére végig szafariztuk a legérdekesebb nemzeti parkokat, az oroszlánok, leopárdok, elefántok, zsiráfok és orrszarvúk napsütötte birodalmát.

 

Az Intézetem sorozatosan kapta a megrendeléseket, egyetlen egyet sem utasítottam vissza, éjjel-nappal dolgoztam, teljesítettem az elvárásokat.

1976-ban vettem a svájci Alpokban egy nagyobb hegyi házat Morgins-ben, 50 méterre a francia határtól. A házat a magyar „Bagoly” névre kereszteltük el. A téli hónapokban minden hétvégét Morginsban töltöttük a gyerekek kiválóan megtanulta sízni, nagy lesikló versenyeket rendeztünk egymás között. A hegyi ház lassanként a második otthonunkká vált, nyaranta is sok időt töltöttünk az 1500 méter magasan fekvő hegyi faluba.

 

1981-ben a sors ismét lecsapott a családunkra. Feleségem meghalt, életemet újra kellett rendeznem. Világos volt, hogy kamaszordó gyermekeimet egyedül nem nevelhetem. Hál’Isten találtam egy jó megoldást Németországban, ahol Nürnberg közelében Burg Kastl-ben működött egy bencések által vezetett magyar gimnázium és kollégium. A gyermekek hazafias magyar nevelése biztosított volt. A Kastl-i várban működő gimnázium és kollégium épületét a Bajor Állam adományozta az 1956 után külföldre menekült magyarságnak. A gyerekek középiskolai tanulmányi rendben volt, jómagam pedig lassanként átalakítottam Intézetem profilját, a gasztronómiára helyezve a fő hangsúlyt. Feladtam genfi lakásomat, átköltöztem Távol-Keletre és gasztronómiai tanácsadóként indítottam el az új karrieremet (Gastronomy Research International).

A gyerekektől nem szakadtam el, a karácsonyi és újévi ünnepet együtt töltöttük, a nyári szünidőben pedig a svájci útlevél előnyeit kihasználva Magyarországon, szülőföldemen Bárdudvarnokon nyaraltunk.

 

2.    Mindszenty bíboros prímás és Zita királyné

1971. és 1975. között szoros kapcsolatot alakítottam ki a bécsi Pázmáneumba visszavonult Mindszenty bíboros prímással.

A bíborosban erősen égett az istenhit, a magyarság, a szabadság hármas lelki értékének a tüze, szívügye volt a nyugati magyarság megmaradásának a támogatása. Bejárta Nyugat-Európától Amerikáig, Ausztráliáig, Dél-Afrikáig a fél világot, hogy megerősítse az ott élő magyarság istenhitét, nemzeti szellemét.

Bécsi találkozásaink során sokat beszélt a magyarság égi küldetéséről, jövőbeli feladatairól.

„A magyarságnak világítótoronyként irányt kell mutatni az önző anyagi világ mocsaraiban tévelygő Nyugat-Európa népeinek. Ezt a küldetésünket csak erős istenhittel valósíthatjuk meg” – hangsúlyozta a bíboros.

1974-ben részt vettem a Pázmáneumban a bíboros október 23-i miséjén, a megemlékezés után meghívott az ünnepi ebére[1].

A beszélgetés során megkérdeztem, hogy mit üzen a XXI. század magyar ifjúságának? Határozott válasza azóta is gyakran visszacseng a lelkemben:

-„Maradjanak hűek őseik szellemi örökségéhez, tartsák meg és erősítsék magukban az istenhitet és a magyar nemzettudatot!”

 

szkennelés Mindszenty és Tündi leányom képe

 

A bíboros szívesen beszélt a magyar történelem tanulságairól, Szent István koráról, a török időkről, az Első Világháború tragikus következményeiről. Észrevette, hogy a magyar történelmi események elemzése és megértése engem is sokat foglalkoztatott, megkért, hogy írjak egy fejezetet a tervbe vett Szent István kötetbe, az első keresztény magyar király személyiségéről, karakterét meghatározó lelki tényezőkről. Felhívta a figyelmet, hogyha valóban érdekel, hogy mi történt Európában és Magyarországon az Első Világháború körüli években, keressem fel a svájci zizersi Kolostorba visszavonult utolsó magyar királynét, Zita királynét.

 

1977-ben jutottam el először a királynéhoz. Mély benyomást tett rám, sugárzott belőle az istenhitre alapozott lélekerő és derűlátás. Szóba került a magyarság XX. századi szerencsétlen sorsa, világháború, a trianoni tragédia, a szovjet megszállás, a szörnyűséges kommunista uralom.

-        Mi lesz velünk, felség? – néztem aggódva a királynéra.

-        A magyar népnek nem kell félnie, az európai népek közül neki vannak a legerősebb égi szövetségesei, szent királyok, Árpád-házi szentek és most már hozzájuk csatlakozott Szent Mindszenty bíboros úr (a beszélgetésre Mindszenty bíboros halála után került sor).

Három alkalommal látogattam meg a királynét a Zizersi Kolostorban. Sokat mesélt az Első Világháború előzményeiről, a Monarchia és a Magyar Királyság lerombolását célzó külföldi tervekről, a szabadkőművesek bomlasztó tevékenységéről, a magyar katonaság hősi helytállásáról, az igazságtalan trianoni békeszerződésről, IV. Károly király visszatérési kísérleteiről, amelynek titkos diplomáciai biztosítékai voltak, vagyis, ha a király elfoglalta volna a magyar trónt, nem történt volna Entente támadás Magyarország ellen.

A királyné minden alkalommal derűtálón beszélt a magyar nemzet jövőjéről.

-        Ön még meg fogja érni, hogy összedűl a kommunizmus Szovjetunióban és Magyarország ismét szabad és független lesz. A magyarságra nagy feladat vár Európa népeinek megmentésében. Isten áldása a magyarokon lesz és végre fogják hajtani az Ég által rájuk bízott feladatot – mondta mély meggyőződéssel Magyarország utolsó megkoronázott királynéja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3.    A titokzatos keleti hívás

 

 

Térjünk vissza keletre!

Gyermekkorom óta napkelet vonzott, lelkem mélyén éreztem titokzatos hívását.

1980-ban eljött az idő, hogy igennel válaszoljak kelet misztériummal teli hívására.

Felszámoltam svájci intézetemet és elindultam. Először még nem tudtam, hogy hogyan fogom hosszútávon biztosítani megélhetésemet, csak egyet tudtam, hogy a keleti út a küldetésem útja, feladatom felkeresni távoli őseink földjén élő rokonainkat és segítségükkel megismerni őseink lelkiségét, gondolkodásmódját, örökül hagyott szellemi hagyatékukat, lelki üzenetüket.

 

Úgy döntöttem, kutatásaimat Távol-Keleten kezdem, és onnan eljutok Közép-Ázsiába és Altájba, Mongóliába és Tibetbe, követve a székely Körösi Csoma Sándor örökül hagyott útmutatását. Svájcban volt egy jelentősebb anyagi tartalékom (ingatlanok, bankbetétek), de azt nem akartam felélni, szükséges volt találni egy hosszútávú bevételi forrást. Ki kellett tehát találnom egy olyan új, független tevékenységet, amely bevezet és ismertté tesz a távol-keleti üzleti életbe. Csak a gasztronómia területére gondolhattam, mivel Távol-Keleten hiába léteztek híres nemzeti konyhák, kitűnő szállodák és éttermek, még sehol sem dolgoztak ki olyan gasztronómiai kommunikációs rendszert, amelyre felfigyelt volna a világ elit gasztronómia közvéleménye. Tehát ezen a területen kellett kialakítanom az új tevékenységemet.

Észrevettem, hogy Hongkong, Tokyo, Osaka, Singapore és Bangkok nagyon szerettek volna Párizshoz hasonlóan a világ egyik gasztronómia központjává válni, ugyanakkor a francia borászok álma az volt, hogy boraikkal meghódítsák a keleti piacot, elsősorban Hongkongot, a hatalmas kínai piac kapuját.

Az aranyötlet tehát megvolt, csak meg kellett valósítani, egy huszárvágással sikerült is!

1981 novemberében megrendeztem Hongkongban a „Kínai konyhák és a francia borok harmonizációjának” nemzetközi szimpóziumát. A szimpóziumon részt vettek a legnevesebb francia borászatok képviselői, világhírű sztárszakácsok, a nemzetközi sajtó képviselői. A hongkongi turisztikai hivatal (Hongkong Tourist Association) támogatásának köszönhetően a szimpózium szervezési költségeit biztosítottam.

A szimpózium nagy sikert aratott nemcsak a hongkongi, kínai és távol-keleti sajtó számolt be róla, de Európában, Amerikában és Ausztráliában is felfigyeltek a rendhagyó eseményre. Számomra a hozadék az volt, hogy ismertté váltam a távol-keleti gasztronómia világában.

 

szkennelni a 4 db képet és az újságcikket

 

A szimpózium sikere biztosította, hogy a teljesen új, általam létrehozott független vállalkozásba vághattam. Megalakítottam a Gasztronómiai Kutatóintézetet (Gastronomy Research International) és gasztronómiai tanácsadója lettem a legismertebb távol-keleti luxus szállodáknak (The Oriente Hotel, és Dusit Thani Bangkokban, Penisula és Mandarin Holel Hongkongban, Okura és New Otani Hotel Tokyoban, Oriental és Dynasty Hotel Singapore-ban, Mandarin Hotel Manilában) és hírneves repülőtársaságainak (Thai Airways, Cathay Pacific, Japan Airlines, Singapore Airlines, Geruda International).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

4.    Gasztronómiai nagyhatalmak csúcstalálkozója, a Gasztronómiai Világtanács megalakulása

 

 

Merész huszárvágásommal biztosítottam sikeres távol-keleti karrieremet a gasztronómia világában, azonban még nem álltam le és egy újabb huszárvágásos támadással egy új szintre emeltem gasztronómia tevékenységemet, amelyben hármas értékrendem szellemében sikerült belevinnem a magyar gasztronómiát is. Ezúttal a világban zajló négyhatalmi törekvéseket vettem alapul. Évezredek óta nagy harc dúl a nagyhatalmak között az elsőbbségért, az elismertségért, területek és anyagi források megszerzéséért. Ezek a harcok ugyanúgy folynak katonai, gazdasági, kulturális, mint szellemi és kommunikációs szinten.

 

Ismerjük a világ jelenlegi vezető katonai és gazdasági nagyhatalmait, amelyek fontosabb közös ügyeiket nagyhatalmi csúcstalálkozókon beszélik meg. A nemzeti konyhák területén ugyanez a helyzet, négy-öt nemzeti konyhavezető szerepet játszik a nemzetközi gasztronómia világában, Európában elsősorban az olasz és a francia konyha, Ázsiában pedig a kínai, japán és a thai konyha. Ezek a konyhák képezik a gasztronómiai nagyhatalmakat, vendéglőik, termékeik mind az öt földrész nagyvárosaiban jelen vannak. Egy nagyhatalmi státuszt élvező nemzeti konyha a lehető legjobb hírverést képezi egy rokonszenvet kiváltó országkép kialakítására.

 

Eldöntöttem, hogy megrendezem a világ első gasztronómiai csúcstalálkozóját a gasztronómiai nagyhatalmak részvételével (Kína, Japán, Thaiföld, Olaszország, Franciaország).

Életem során mindig igyekeztem úgy viselkedni, dolgozni, hogy tevékenységemmel rokonszenvet váltsak ki a magyarság iránt, úgy Nyugat-Európában, mint Távol-Keleten. Kapcsolataim és ügyfeleim tudták, hogy magyar vagyok, személyiségemet, sikereimet a magyarsággal is azonosították. Ha rokonszenveztek velem, elismerésük a magyarságomnak is szólt.

A gasztronómiai csúcstalálkozó ötlet megszületésének az egyik fő oka az volt, hogy a magyar gasztronómiát is szerepeltessem a gasztronómiai nagyhatalmak között. Ez azonban a francia és olasz kapcsolataim számára nagyon nevetségesnek tűnhetett volna, hiszen köztudott volt, hogy a kommunista Magyarországon a magyar konyha szintje az olajos-zsíros túlégetett rántott- és sült húsok, hangzatos elnevezésű, rosszul ízesített ételek kifőzde szintjére süllyedt, nem a minőségi szemlélet volt a meghatározó, hanem a felszolgált ételek mennyisége.

A doktorátusra felkészítő kutatásaim mentett meg, amelyek kimutatták, hogy a középkorban a magyar királyi konyha, főleg III. Béla, Zsigmond és Mátyás királyok idején Európa legjobb konyhái között voltak, megelőzve a francia királyi konyhát (Rumpolt referencia).

Hosszú viták után elfogadtattam francia és olasz kollégáimmal, hogy a gasztronómiai nagyhatalmak kiválasztásában ne a kommunizmus által lezüllesztett magyar konyha kifőzde szintjét vegyék tekintetbe, hanem a magyar királyi és polgári konyha évszázados elismertségét és hagyományait. Végül sikerült elfogadtatnom, hogy a magyar konyha is bekerült a világ gasztronómia nagyhatalmai közé.

 

szkennelni 2 fénymásolt oldal (Hungary the Tasteland és a Hungarian Cuisine: The Cuisine of the Tasteland)

 

A csúcstalálkozón megalakult a Gasztronómiai Világtanács. Elnöke Henri Gault (Franciaország), alelnöke M.R.Thanadsri herceg, a thai király unokatestvére és W. Mark (Hongkong-Kína), engem pedig főtitkárrá választottak. 1986-ban Mexikó lett a Gasztronómiai Világtanács nyolcadik tagja.

 

„Cey-Bert Róbert Gyula elnökké választása a Mexikói Gasztronómiai Világkongresszuson

Magyar Nemzet, 1996 november 18.

 

Magyar elnököt választottak a második gasztronómiai világkongresszuson a küldöttek. A Mexikóvárosban november 13-15-én megrendezett eseményen dr. Cey-Bert Róbert Gyulát választották meg a Gasztronómiai Világtanács elnökévé. A szervezet a következő világkongresszusát 1999-ben Budapesten rendezi meg.”

 

A Világtanács elkövetkező nagy találkozóját 1989-ben Mexikóvárosban tartottuk. A mexikói szervezők a találkozót Gasztronómia Világkongresszus néven hirdették meg és a Gasztronómia Világtanács nevét Gasztronómia Világszövetségre változtatták. Szerettem volna kibővíteni a Világszövetséget minden olyan nemzeti konyha felvételével, amelyek történelmi hagyományai és gasztronómiai szintje megfelelt volna a magas szintű minőségi elvárásoknak. Terveim szerint a török, ujgur, indiai, koreai, vietnami, maláj-indonéz, marokkói, polinéziai konyháknak a Világszövetség tagjaivá kellett volna válniuk.

1996-ban a Gasztronómiai Világkongresszus mexikói kongresszusán megválasztottak a Gasztronómia Világszövetség elnökének. A tisztséget azzal a feltétellel fogadtam el, hogy a világszövetség következő kongresszusát 1998 tavaszán Budapesten rendezzük meg és a magyar fővárost válasszuk a Világszövetség székhelyévé.

  

 

             Távol-Kelet, a gasztronómia világa

 

 

Hogyan is indult távol-keleti életem? Mi vitt keletre?

Kelet gyermekkorom óta vonzott, talán tudatalatt is lélekben mindig keletinek éreztem magamat, valójában lélekben keleten bontakoztam ki, keleten éreztem át földi, szellemi és létünk egyik fontos alapcélkitűzését, a lelki összhang megvalósítását az égi és a földi világ között. A lehető legnagyobb tanítómesterektől tanulhattam, úgy a thaiföldi és a tibeti buddhista kolostorokban, mint az őserdők titokzatos táltos világában.

 

Távol-keleti életem a korábban említett „aranyötlet” sikeres megvalósításával indult. Rájöttem, hogy az évezredes távol-keleti (japán, kínai, thaiföldi) gasztronómiai értékek messze megelőzik az európai konyhákat.

A távol-keletiek tudták, hogy konyhaművészeti szinten magasan az európai konyhák felett állnak és mégis az egész világ csak a francia, olasz konyhát tekintette az elsőszámú gasztronómiának. Világosan láttam, hogy Távol-Keleten még nem ismerik a borgasztronómiát, vagyis az ételek és borok ízharmonizációjának konyhaművészeti arculat kialakításának a lehetőségeit. Világos volt szintén számomra, hogy a hírneves francia borvidékek borászatai áhítoznak, hogy presztízs termékeikkel meghódítsák a távol-keleti piacokat.

Az aranyötletem megszületett: presztízs szinten népszerűsítjük a gasztronómia világában a kínai konyhát a presztízs értékű francia borok társaságában.

A kiváló éttermekkel rendelkező Hongkongnak is szüksége volt, hogy Távol-Kelet gasztronómiai fővárosává váljon, majd utána versenyre kelhessen a világ gasztronómiai fővárosának tekintett Párizzsal a világelsőség megszerzéséért.

Az aranyötlet megvolt, csak végre kellett hajtani!

 

Elkezdtem szervezni a „Kínai konyhák és a francia borok harmonizációjának első nemzetközi szimpóziumát”. Lelkesen támogatott a Hongkongi Turisztikai Szövetség, (Hongkong Tourist Association), a Hongkongi Éttermek Szövetsége, távol-keleti repülőtársaságok, francia borászok, a svájci-francia utazási irodák (Kuoni) „Gault et Millau” francia gasztronómiai magazin és a legismertebb francia sztárszakácsok (Paul Bocuse, Jean Troisgros, Alain Senderens).

 

fénykép Paul Bocuse szkennelni

 

Hongkongban rendezett nemzetközi sajtókonferencián sikerült megfognom az újságírók fantáziáját két szimbolikailag erős képpel, kihangsúlyozva, hogy a világ gasztronómiai rangsorában a több ezer éves kínai konyhát tekintik a világ első konyhájának, míg a borok világában a francia borok elsőségét senki nem vitatja.

„Eljött tehát az idő, hogy összeházasítsuk ezt a két gasztronómiai csodát, megvizsgálva, hogy melyek azok a francia borok, amelyek a legtökéletesebben kiegészítik a különböző kínai konyhák gazdag ízvilágát, vagyis létrehozzuk az „évszázad házasságát”. Az évszázad házasság gondolattársítás nagy sikert aratott az újságírók körében és Távol-Kelettől Európáig és Amerikáig ezt a kifejezést használták a hongkongi szimpózium bemutatására.

 

A sajtókonferencia végén egy bibliai képpel leptem meg a nemzetközi sajtót, meggyőződéssel kijelentve, hogyha Ádám és Éva kínai lett volna, elkerültük volna a szerencsétlenséget és még most is a paradicsomban lennénk.

Értetlenül néztek rám az újságírók, mi a köze a kínai konyhák és a francia borok szimpóziumának Ádám és Évához? A kérdést azonnal megválaszoltam, „ha Ádám és Éva kínai lett volna, még most is a paradicsomban lennénk, mert az alma helyett a kígyót ették volna meg”, utalva a kínai konyhák téli ínyencségére, a kígyólevesre.

A kígyókép nagy tetszést váltott ki és a rákövetkező napokban Ádám és Éva történetet felidéző címekkel mutatta be a sajtó a kínai konyhák és a francia borok „gasztronómiai házasságának” rendkívüli eseményét Hongkongtól Párizsig, Tokyótól San Franciscoig.

Egy sikeres rendezvényhez szükséges egy fantáziát megdolgoztató szimbolikailag erős képsor (kommunikációs kulcs) használata!

 

1981. november végén Hongkongban és Kantonban megrendezett szimpózium nagy visszhangot váltott ki a nemzetközi gasztronómia világában, meghatározva távol-keleti gasztronómiai tevékenységemet, sikeres karrieremet.

Ezután már könnyen elértem, hogy gasztronómiai tanácsadója lehettem Távol-Kelet legneveseb luxus szállodáinak nemcsak Hongkongban, de Tokyóban, Osakában, Bangkokban, Singapore-ban, Manilában és Dzsakartában, annyit kellet csak mondanom, hogy én rendeztem a híres hongkongi gasztronómiai szimpóziumot és megkaptam a gasztronómiai tanácsadó szerződést. Repülőtársaságokkal ugyanez volt a helyzet, Thai Airways, Cathay Pacific, a japán ANA, Singapore Airlines, Garuda gasztronómiai tanácsadója lettem.  

1986 áprilisában megrendeztem a délthaiföldi Phuket szigetén az Első Phuketi Hal és Tengerigyümölcs Fesztivált. Hatalmas siker, a fesztivált azóta is minden évben megrendezik!

 

 

Oriental Hotel levele szkennelve

 

 

A nyolcvanak évek végén, a kilencvenes évek elején tele voltam megbízással, állandóan utaztam Tokyótól Singaporeig, Bangkoktól Hongkongig, végül is távol-keleti gasztronómiai tevékenységem jövedelmezőbbnek bizonyult, mint korábbi genfi intézetem.

Előnyös volt tehát a földrészváltás, annál is inkább, mert keleti lelkemnek jobban megfelelt kelet varázslatos világa.

 

5.     Őstörténet, vallástörténet, kutatások, dzsungelháborúk

A nyolcvanas években a gasztronómiai tevékenységem nemcsak megélhetésemet tette lehetővé, hanem jelentős vagyongyarapodást és szabadidőt is biztosított. Így volt elegendő időm, hogy foglalkozzak fiatalkori álmaim megvalósításával: eljutni szkíta-hun őseink belső-ázsiai földjére, Ujguriába, az Altájba, Mongóliába.

A magyar őstörténet mellett a hun-magyar ősvallás megismerése is rendkívül érdekelt, különösen az ősvallás papjainak a táltosoknak a szerepe. Többször bejártam az uguriai Tarim-medencét, több helybeli kutatóval közeli barátságba kerültem, tőlük tudtam meg, hogy a legnagyobb hun uralkodó neve nem a kínai krónikából helytelenül értelmezett Modu, hanem Bátur, vagy Bátor vagy a királyt jelentő hun uralkodói méltóság, nem shongü, hanem hun nyelven tengrikút volt! Alaposan felkészültem a tibeti útra, indulásom előtt azonban jobban meg akartam ismerni a buddhizmus gyakorlatát és vallás filozófiáját és három hónapot töltöttem buddhista szerzetesként.

Bangkokban a Wat Bovarnives királyi kolostorban és egy hónapot remete szerzetesként a Sri Chiang Mai-i őserdőben. Tibetben rengeteget tanultam, a kolostori hangulat misztériuma szellemileg és lelkileg megerősített és megmutatta azt az utat, amelyen járnom kell, ha meg akarom ismerni szkíta és hun őseim lelki értékeit, örökül hagyott üzenetét. Vallástörténeti kutatásiam életem legmozgalmasabb időszakának kapuját nyitották meg, megismertem a szabadság és halál kiszámíthatatlan ösvényét, amelynek egyetlen biztos pontja az istenhit és az eltökélt vasakarat volt.

 

szkennelés Szerzetes kép cím: Buddhista szerzetesként Sri Chiang Mai-ban (1985)

 

Dél-Kelet Ázsia őserdős hegyvidékein, Észak-Thaiföldön, Laoszban elszigetelt hegyi népek éltek, akik megtartották több ezer éves szellemhitüket, hitviláguk szertartásaiban, társadalmi berendezkedéseikben a sámánok központi szerepet játszottak. Egyetemi tanulmányaim óta többször feltettem magamnak a kérdést, hogy a sámánok révüléses szertartásaiban pszichodrámát játszanak-e vagy valóban átélnek transzcendens látomásos élményeket?

Itt volt a lehetőség a kérdés megválaszolására, elindultam és felkerestem a hegyi törzseket, hosszabb időt töltve őserdőkben elrejtett falvaikban. Kutatásaim első időszakában csak révüléses pszichodrámát bemutató sámánokkal találkoztam, kiválóan ismerték a gyógynövényeket, gyógyítottak, szerepük elsősorban a közösség lelki és társadalmi egyensúlyának a biztosítása volt.

 

Nem adtam fel, folytattam a kutatást, jártam az őserdei falvakat és két év után végre találkoztam egy olyan sámánnal, aki nem pszichodrámát játszott, Belső Kék Csendnek nevezett révüléses látomásaival megközelítette a transzcendens világ misztériumát, látott. Látta az emberek kisugárzását, észlelte a nem látható eseményeket (látta, hogy mi történik a közeli hegy mögött). Tudása megfelelt azoknak a feltételeknek, amelyek számomra a táltosképességet jelentették. Megtaláltam a transzcendens tudás képességgel rendelkező sámánt, akit táltosnak nevezhettem, az aka Amő táltos tanítómesterem lett, nagyon sokat tanultam tőle, sokkal többet, mint a nagyhírű párizsi Sorbonne-on tanító hírneves professzoromtól, aki doktori disszertációm felügyelője volt (Jean Cazeneuve).

 

 

A gerillaháborúk ösvényein

 

Aka táltos faluját csak öt-hat napi nehéz őserdei út után lehetett elérni. Út valójában nem volt, hanem csak nehezen járható hegyi ösvény, amely különböző hegyi törzsek falvain vezetett keresztül.

Az őserdős területeken már hosszú idő óta gerilla háború folyt a hegyi törzseket leigázni szándékozó burmai katonai diktatúra ellen. Vállaltam a kockázatot, az aka táltossal való találkozásaim lelki fejlődésem szempontjából nagyon sokat jelentett számomra. Így aztán magam is belekeveredtem a gerilla háború kiszámíthatatlan ösvényébe. Egy karenni faluban töltöttem az éjszakát, már csak két napra voltam Amő táltos falujától, amikor a falut megtámadta egy gerillákra vadászó burmai járőr[2]. A tét a falu megmentése volt, a burmaiak a falu lakóinak a lemészárlására készültek. A falu védelmére készülő férfiak mellé álltam, fegyvert ragadtunk és visszavertük a támadást. Így akaratlanul is belekerültem a karenni szabadságharcba, melléjük álltam, részt vettem harcaikban, segítettem őket a gasztronómia világából származó jövedelemmel. Közben rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a karennik, de több más üldözött, őserdőkbe visszahúzódott őslakó nép, a karének, a hmongok is élet-halál harcot vívtak a megmaradásukért.

 

szkennelés karenni gelilla harcosok (kép)

 

Ötvenhatos harcos lelki értékrendem jegyében küldetésemnek éreztem, hogy melléjük álljak, nemcsak a dzsungel háborúban, hanem nemzetközi diplomáciai téren is. A Karenni Állam ideiglenes kormánya kinevezett nemzetközi nagykövetükké és képviseltem a karennik igazságát az UNPO-n (Unrepresented Nations and Peoples Organization) Hágában, Genfben és Tallinban megrendezett kongresszuson.

 

szkennelés lovas kép és a karenni kormány levele

 

Próbák vártak rám, a szabadság és halál útjának a próbái, megismertem az üldözött évezredes keleti kultúrát képviselő népeket, amelyek mindennapja a szabadság és a halál útján vezet, de mégis rendületlenül küzdenek a rabszolgasággal fenyegető tüzet okádó vörös szörnnyel. Melléjük álltam, lélekben meggazdagodtam, megnemesedtem, közelebb kerültem Istenhez. Magyarországra való hazatérésemet hasonló szellemben akartam előkészíteni, az 1956-os lelki értékrendem, az istenhit, a magyarság és a szabadság szellemében.

 

6.     Ötvenhatos szabadságharcos lelkű gyermekeim Magyarországon

A gyerekek megszerették Magyarországot, hiszen először kerültek olyan környezetbe, ahol mindenki magyarul beszélt. Megtudták, hogy Kőszegen nyílt egy „dolláros gimnázium” nyugati országokban élő gimnazista korú fiatalok számára. A kommunistáknak szüksége volt deviza bevételre, főleg ezért indították a gimnáziumot. Gyermekeimet mindez nem érdekelte, annyira vágyakoztak a magyar környezet után, hogy rábeszéltek, írassam be őket a kőszegi dolláros gimnáziumba. Ez meg is történt 1984 szeptemberében.